Emlékek az első, magyar “majdnem műhold”-ról

A Masat-1, majd mostanában a SMOG-1 fejlesztő munkáinak szerves része a ballonos tesztelés. Az alábbi kis visszaemlékezéssel igyekeztem visszaadni azt a hangulatot amivel a STRAPA-t küldtük fel.

Budapest 2014 júniusa Gschwindt András

Követve és segítve az első, hazai, CubeSat megalkotásáért folyó küzdelmeket, elkerülhetetlenül jöttek vissza emlékeim. Igaz az idő iszapja már beborította a részleteket mégis, úgy érzem, van értelme nem elvinni a hazai űrkutatás ezen, parányi emlékeit. Az érintetteknek felejthetetlen időszakot jelentett. Közel negyven éve történt. Szerencsére az akcióban résztvevők még élnek és ők is emlékeznek. Előre is bocsánatukat kérem esetleges tévedéseimért és örömmel venném kiegészítéseiket, korrekcióikat. A tévedés jogát fenntartom.

Az elmúlt század 60-as éveinek második felében, már gyakorló mérnökként, oktatóként a világűr megismerését segítő mérnöki alkotások csodálatunkat vívták ki. Miért ne tudnánk mi is hasonlót csinálni? -merült fel a kérdés. No, nem igazi műholdat, de legalább azt bizonyítani, hogy a “majdnem világűri” környezetbe kerülő szerkezeteink üzemképesek maradnak, működésükről adatokat sugároznak és mindezeket a földi vevőállomással venni tudjuk.

A Rakétatechnikai Tudományos Diákkörben megszületett a STRAPA program. Jó lenne tudni minek a rövidítése volt. Satellite TRaining…a többit az iszap borítja… segít valaki öreg fiúk? Talán ProgrAm? Satellite Training ProgrAm…. Jól hangzik. Talán igaz is. (Satellite Training RAdio Program for Amateurs, Rádiótechnika 1968-09-329 szerint. -HG9IEG-) Természetesen a szerkezetnek repülni kellett és minél magasabbra! A hazai választék szűkös volt. A meteorológiai léggömbök 30 km körüli emelkedési magassága már majdnem „súrolta” az űrt. Tegyük rá kis szerkezetünket! Nem volt GPS, maradt a jó honvédségi kapcsolat és a lokátor mellyel irányt és távolságot lehetett mérni.

Miből állt a “majdnem műhold”? Egy kis rádióadóból melyet nem védett semmi. Nem volt légmentesen zárt dobozban. Érezte (de biztosan nem élvezte) a vákuumot és a hideget. A folyamatos működés az eszközökben fejlesztett annyi hőt, hogy nem fagytak be, nem állt le az adó üzeme a -30 C körüli hidegben se. Az igazi félelmünk az energia ellátással volt kapcsolatos. A laposelemek nem szeretik a nagyon hideget. A telepek egy hőszigetelt dobozba kerültek, nehogy befagyjon energiatermelő kedvük. A telemetria adatok a tápfeszültségről adtak tájékoztatást. Igaz, ha befagy az adó nem lett volna, ami tájékoztasson. A rendszer adatait a mellékelt “idő rágta” engedélykérő levél tartalmazza. A levélre adott engedély mindössze 4 nap alatt érkezett meg.

Tehát legfelül a ballon, alatta ejtőernyő, az adó-vevő egy függőleges dipóllal, a telep a dobozban, rajta a ma már rejtvényszerűen olvasható visszaszolgáltatási kéréssel, az ehhez kapcsolódó és valóban ki is fizetett 100Ft-os jutalom ígéretével. A sort egy, a lokátor jeleinek visszaverését segítő, papírból készült és sztaniollal bevont “macskaszem” zárta.

Lehet, hogy nem ez volt a sorrend, de akkor még nem volt olyan könnyű fényképezni és különben is a sok izgalom közepette ki ért rá ezzel törődni? Milyen jó lenne most nézegetni az “igazi” startot és magunkat – fiatalon.

A teljes szerelvényt hosszan el kellett nyújtani, nehogy repülővel ütközve balesetet okozzon. Igaz a 60-as években még könnyebb volt repülőmentes időszakot találni. A hosszan elosztott tömeg kevésbé volt veszélyes. A start a lőrinci meteorológiai obszervatóriumból történt. A vételt a TKI (Távközlési Kutató Intézet) Ferencz–hegy-i antennamérő telephelyén (Rózsadomb teteje, mára a házak “megették”) egy alumíniumból készült (mi minden megmarad az ember agyában!), házikóban lévő vevő központ biztosította. Az antenna egy kétkezelős légvédelmi löveg talpára épített helix rendszer volt (némi bizonytalanság az emlékeimben!). A vevő kimenetéről (jó, öreg VU-21 szemet kápráztató fotóskálájával) érkező jelet oszcilloszkópon hasonlítottuk össze egy hanggenerátor jelével. Közben az időt is mértük. Ha állt az ábra, megvolt a frekvencia és ezzel a kis “majdnem…” telepének feszültsége.

A meteorológusok, a nem sokkal hamarabb felbocsájtott szondájuk alapján, megadták a függőleges hő profilt. Szokatlan mennyiségű adat állt rendelkezésünkre. A lokátor mérési adatait később, a titkosítást kikerülendő, zsebre gyűrhető papíron kaptuk meg (hol lehet?). A tragédia 30km magasságban következett be. Az adó hirtelen elhallgatott. Természetesen fogalmunk se volt az okról.

Talán 1-2 hét múlva érkezett egy levelezőlap (hová kallódhatott?) Monor (vagy Maglód) környékéről megadva a megtaláló nyitott zsebének koordinátáit. A “szerelvényt” analizálva könnyen felfedezhető volt a hiba helye. Valószínű, hogy a ballon szétrobbanásakor elszakadt a telepet és az adót összekötő egyik kábel. Összekötve, az adó, nagy örömünkre, megszólalt.

Személyek, akik visszajönnek az emlékeimből, és akik részt vettek a “majdnem” akcióban: Ferencz Csaba, Pápay Zsolt, Bay Attila, Major László… (segítsetek fiúk!) A kis adót Hídvégi Tibor bátyám készítette. Érdekes történet: ő szerettette meg velem a rádiózást, tanítóm volt, majd esti kurzuson villamosmérnök lett. Tanítottam és diplomaterv konzulense voltam. Egyik fia, Hídvégi Tibor jelenleg is a HVT Űrkutató Csoportjában dolgozik Ő segített az édesapja által készített adó kapcsolási rajzát visszaállítani.

A jobb oldali képen jól kivehető, hogy az idők folyamán, valami nagyon fontos projekt miatt, valaki kiforrasztotta belőle a kvarcot. Akkor kellett volna a kezére ütni! Előttem a kép, ahogy az idősebb Tiborral (ma már 80-on túl), az akkor még lapos tetejű és alacsonyabb St. épület tetején, az adót antennájával egy kéményre téve, a végfok harang trimmerét állítgatva, mértük a kisugárzott jel szintjét.

Az első “majdnem”-et még kettő követte. Azok fel se emelkedtek. Ha lesz ihletem, energiám és a leírtak olvasása után egyik érdekelt se mond csúnyákat, nem kerget meg (előnyük van, futni nem tudok, de botom van!) , azokat is megírom. Hátha segíti a negyediket, hogy az ne legyen “majdnem”. Mindent bele fiatalok!

Agyamból 2008 novemberének egy hideg estéjén sikerült a leírtakat visszaállítanom.

Megjegyzés

STRAPA ma is létezik. CanSat-nak hívják. A cél a teljes berendezést egy 3-5 dl-es sörös, vagy hasonló dobozba építeni. A fedélzeti adó néhány telemetria adatot továbbít. Fontos a sikert rövid idő alatt elérni. Néhány IC, telep, kis antenna és már viszi is a ballon. Bűvszavak a konstrukcióhoz: PIC, ISM, logisztika, menedzsment. Lehetőleg keveset forrasztani, fekete táblát, krétát mellőzni és nem túl mélyen gondolkozni, majd nagyon örülni. A kurzusért előre kell fizetni.

Kiegészítés (forrása:Dr. Ferencz Csaba)

Az Interkozmoszban a STRAPA-val szerzett ismeretek és tapasztalatok alapján javasoltunk telemetria rendszert 1968-ban, s ez lett az Interkozmosz ETMSz (Egységes Telemetria Rendszer), ami sok műholdon repült sikeresen. A résztvevők: A felsoroltakon kívül részt vett benne Gschwindt András, Tarkovács Sándor, Beothy Mihály, Bechtold Béla, Árkos Ilona, Apáthy István es Szemerey István. – Lehet, hogy még hiányzik valaki, aki a STRAPA programban részt vett… Úgy emlékszem, hogy a geofizikus triónk (Tarcsai Gyuri, Horváth Feri es Drahos Dezső) akkor nem ebben vett részt, hanem párhuzamosan a műholdas – elsősorban Doppler-és – helymeghatározáson dolgozott, s a gépészek és vegyészek – Attila kivételével, aki itt is dolgozott, szerkezetet tervezett és épített – egy kísérleti hajtóművet terveztek és építettek. Persze ezzel egyben nekünk lehetővé tették, hogy csak STRAPA-zzunk.